Kellő kitartással, kiadós koffeinbevitellel és az eddigi látogatások tapasztalataival felvértezve szinte bármelyik filmre be tudtam jutni a cannes-i fesztiválpalotában vagy a filmfesztivál (idén a 78.-at tartották) máshol rendezett vetítésein. Akkor is, ha a gyengébb hatóerejű sárga badge-dzsel rendelkezem, hiszen egyetlen tudósítás egy online portálra ebbe a kasztba sorol be. Idén ugyan elkerült az igazán megrázó és sokáig emlékezetes filmélmény, de az alábbi öt kiváló filmet nyugodt szívvel ajánlom megtekintésre.
Nem csupán a szerzői filmesek reagálnak jelenünk társadalmi eseményeire, a ma emberét formáló és foglalkoztató problémákra, melyekből – valljuk be – több szakadt a nyakunkba, mint a korábbi évtizedekben. A horrorfilmjeivel (Örökség, Fehér éjszakák) ismertséget és rajongókat szerző Ari Aster negyedik egészestésében az egyesült államokbeli polikrízist (covid, BLM, woke, post-truth stb.) egy szatírában (Eddington) próbálta bemutatni, de
egy rosszul megírt Coen-film és egy humortalan South Park-epizód torz szerelemgyereke született meg a próbálkozásból.
A chilei Sebastián Lelio (Egy fantasztikus nő, A rabbi meg a lánya) szokása szerint nőket állított legújabb alkotása (A hullám) középpontjába. A szexuális zaklatás/erőszak miatt fellázadt és dühös santiagói egyetemista lányok történetét és ezt a megosztó témát körülvevő hangzavart egy posztmodern feminista kiáltványban, egy formabontó musicalben vitte színre. Mintha Jacques Audiard (Emilia Pérez) rendezte volna az SZFE-s egyetemfoglalást.
Dva prokurora (Two Prosecutors)
Az ukrán Szergej Loznyica (Donyeci történetek, Invázió) egy történelmi allegóriában mutat rá az autokratikus rezsimek belülről, a mindenkori jelenből nehezen kiismerhető működési módjára. A Gulágot megjárt Georgij Demidov írásából készült, kevés helyszínt és szereplőt mozgató Two Prosecutors a Szovjetunióban játszódik 1937-ben, a sztálini tisztogatás egyik legsötétebb évében. Kornyev (Alekszandr Kuznyecov) egy fiatal, pár hónapja munkába állt brjanszki ügyész, aki a helyi börtönből csodával határos módon kikerült panaszlevél nyomán lát munkához. A rab kihallgatását a börtön vezetősége minden lehetséges eszközzel szabotálni próbálja, de az ügyész türelme és szívóssága végül célt ér.
A koholt vádak, a rendszeresített kínzások által kicsikart beismerő vallomások csak a mából nézve közismertek,
Kornyev és a szintén párttag és hithű kommunista „védence” itt a helyi NKVD túlkapásának tartja. Épp emiatt el is utazik Moszkvába, hogy a főügyész elé tárja az ügyet. Oleg Mutu statikus 4:3-as képei nemcsak a bezártságot érzékeltetik, hanem a kafkai főügyészség végtelen folyosóit szépen rárímeltetik a börtön belsejére. A mindkét helyen a néző számára is érzékletesen bemutatott végtelen várakoztatások is aláhúzzák, hogy itt az elnyomás durvább és kifinomultabb változatait láthatjuk. Amit Kornyev helyi anomáliának vélt, valójában a rendszer maga.
O agente secreto (A titkosügynök)
Míg Loznyica azért fordul kilencven évvel ezelőtti események felé, mert Oroszország mai működését szeretné kontextusba és párhuzamba helyezni, addig Kleber Mendonça Filho célja Brazília múltjának, a katonai diktatúra évtizedeinek feldolgozása. Mindezt egy 1977-ben játszódó thriller keretei között, mely elnyerte a legjobb rendezés díját.
A mai brazil társadalom politikai szempontból hasonlóan mélyen megosztott, mint az Egyesült Államok vagy épp Magyarország.
Talán éppen ezért a film főhősét, Augustót (Wagner Moura alakításáért megkapta a legjobb férfi színész díját) nem az államhatalom, hanem az azzal szervesen összenőtt gazdasági, pontosabban egy oligarcha pitiáner bosszúja üldözi. Azért költözik álnéven Recifébe (a rendező többször megénekelt szülővárosa), hogy biztonságban legyen, illetve találkozzon elhunyt felesége szüleinél cseperedő kisfiával. Mendonça filmje ugyanabban az évtizedben játszódik, mint Walter Salles idén Oscart nyert Én még itt vagyokja, de ezen kívül is több hasonlóságot mutat vele.
Ugyanolyan könnyed természetességgel idézi meg a képi világon, jelmezeken, díszleteken, tárgyi környezeten és a korabeli zenéken keresztül a hetvenes éveket, illetve az események itt is a jelenig érnek. A napjainkban játszódó jelenetek a múlt megismerhetőségének töredékességét és az akkori események máig érzékelhető következményeit hivatottak bemutatni. Továbbá azt, hogy egy elnyomó rendszerben, mint amilyen az akkori Brazília volt, az egyénnek nem az erőszakos és korrupt állam, hanem csak egy elszánt kisközösség tud több-kevesebb védelmet (vagy annak illúzióját) nyújtani a hatalommal visszaélőkkel szemben.
A mihaszna (Urchin)
Az eddig színészként ismert Harris Dickinson (A szomorúság háromszöge, Jókislány) első rendezése csak felületes ránézésre simul bele az angol filmek komoly hagyományokkal rendelkező szociálisan érzékeny vonulatába. Címszereplője Mike (Frank Dillane), a húszas-harmincas éveiben járó „utcagyerek”, aki egy bűncselekmény miatt esélyt kap kitörni a hajléktalanság és drogfüggés ördögi köréből. Ám nem egy Ken Loach-féle szociodráma bontakozik ki, melyben a brit ellátórendszer problémáit érzékenyen, egyéni sorsokon keresztül ismerjük meg. Sokkal inkább erre az egy emberre összpontosít Dickinson rendezése: Mike a börtön után megváltozni látszik, el akar távolodni múltjától. Van ideiglenes szállása, munkát is kap egy konyhán, sőt egy nővel is összejön. Ám hiába az aránylag szorosra szőtt szociális háló, amikor egy utcán élő embernek már nincsenek barátai, eltávolodott családjától, így az első problémák megjelenésekor sincs támasza. Ilyenkor pedig a rögzült rossz minták, a tanult tehetetlenség, a hibás megküzdési stratégiák lépnek életbe.
Ebben áll az Urchin erénye: nem megkedveltetni akarja főhősét, hanem nézőjét érzékenyíti.
Az utcán kéregető, a kapualjban fekvő szúrós szagú embertársaink fölött nagyon könnyen ítélkezünk, leginkább rájuk vagy az ellátó rendszerre hárítva a felelősséget. Az emberhez méltó élethez viszont nem elég a fizikai szükségletek kielégítése és a biztonság, a mindössze 28 éves Dickinson filmje szerint amennyiben szociális szükségleteinket nem tudjuk kielégíteni, könnyen elveszíthetjük a két előbbit is.
Pillion
Az idei Un Certain Regard versenyszekcióba sok elsőfilmes alkotását válogatták be, ilyen volt Dickinson mozija mellett a szintén angol Harry Lighton Pillionja is, mely abban is hasonlít az Urchinre, hogy 32 éves rendezője jegyzi a forgatókönyvét (mely Adam Mars-Jones Box Hill című regényének szabad adaptációja). Colin (Harry Melling) parkolóőr, együtt él a szüleivel, akik elfogadják melegségét. Nem is ez a gondja, hanem a túlzott félénksége. Így aztán mindenkit meglep azzal, hogy Ray-jel (Alexander Skarsgård), egy bőrszerkós, adoniszi szépségű, szűkszavú motorossal köti össze életét. A hipermaszkulin Ray egy szadomazochista kapcsolatot erőltet rá a magát mindenkinek (de főleg neki) könnyen alávető, önbizalomhiányos Colinra. Ez az együttélés egy ideig mindkettejük számára kielégítő, ám
Colin nem tud egyszerre szülei elvárásainak és parancsolójának is megfelelni.
Melling (a Harry Potter-filmek Dudley Dursley-je, akit A vezércselben is láthattunk) nagyot megy ebben a szórakoztató és bizarr felnőtté válási, magára találási történetben. Míg Colin karaktere nagyobb utat jár be, Ray esetében nem derül ki, hogy az elnyomó alfahím páncélján megjelenő hajszálrepedések hoznak-e változást.
Ástin sem eftir er (The Love that Remains)
Az izlandi Hlynur Pálmason korábbi filmjeit (Téli fivérek, A legfehérebb nap, Isten földje) is bemutatták Magyarországon, a hírek szerint a mostaninak is lett itthoni forgalmazója. Hogy a Mozinet keres-e majd a filmen, az erősen kérdéses, de hogy jól döntöttek, mikor megvették, az egészen biztos. Hogy miért? Hiába népszerű a szigetország irodalma nálunk (az utóbbi években Jón Kalman Stéfansson mind nagyobb tömegeket mozgatott meg egyre szaporodó budapesti fellépésein), egy szabálytalan,
erős műfaji jegyekkel nem rendelkező szerzői film, amelyben sztárok sincsenek, viszonylag kevés nézőt tud a mozikba csalogatni.
Ráadásul a vizuális művészként is tevékenykedő Pálmason legújabb alkotásának egy jelentős részét kitevő nem narratív részeket simán el lehet képzelni egy múzeumban vetített videóinstallációként is. Ám ezt ne valamiféle lila művészkedésként képzeljük el, Pálmason koncepciója világos és egyszerű: egy család válást követő egy évét követi nyomon évszakról évszakra, nagy hangsúlyt helyezve a hihetetlenül fotogén izlandi természetre és a tájra. A természet amúgy is meghatározó szereplő: Maggi egy halászhajón dolgozik, heringszezonban igen sok a munka, volt felesége, Anna képzőművész, aki a természeti erőket állítja művészete szolgálatába.
Nincs drámai ív, konfliktusok mentén építkező narratíva, cserébe az elszálló idő érzéki szépségét sikerül lencsevégre kapni,
mely egyszerre manifesztálódik a család élményeiként, emlékeiként és a nézőket kényeztető audiovizuális ingerekként. Attól lesz maradandó élmény az Ástin sem eftir er, hogy Pálmason nem öncélúan halmoz képeket egymásra, hanem földközelben tartja és közel hozza szereplőit, több ponton a humort is beveti, miközben alkotásának szerves része a művészi szépség.
78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál, Cannes, 2025. május 15-19.
Borítókép: Pauló-Varga Ákos
